Lement az őszi szezon első hónapja. Az év eleji tervek szerint előző hétvégén indultam volna az első 24 órás versenyemen. A terv változott. A célok viszont nem. Olvassátok el, milyen tapasztalatokkal (és csekkoljátok milyen vacak célfotókkal) gazdagodtam idén szeptemberben.
Az edzésekről röviden
Aki év eleje óta követ, tudja, hogy az idei fő versenyem a Balatonfüredi Ultrafutó Fesztivál 24 órás száma lett volna. Aki tavasz óta követ, az viszont tudja, hogy időközben edzőt és csapatot váltottam. Csatlakoztam a Sashegyi Gepárdokhoz és áprilistól Szabó Gábor irányítja a felkészülésemet. Ez nemcsak új edzésmódszert, hanem teljesen új versenystruktúrát is hozott.
Korábban heti egy résztávos edzésem, egy hétvégi hosszú futásom és három könnyű átmozgató futásom volt. Most heti két közös résztávos edzés, megduplázott hosszúk tempós feladatokkal, és kettő-három rövidebb átmozgató futás szerepel a programban. Röviden: az edzések száma ötről hatra, néha hétre emelkedett.
Féltem, hogy nem fogom bírni ezt az iramot (szó szerint). Sokszor nem is, vagy csak nagyon nehezen bírtam. De így, szűk fél évvel a “begepárdulásom” után, talán végre kijelenthetem, hogy egészen megszoktam az újfajta módszereket és a testem is elkezdett adaptálódni az újfajta terheléshez. Mindezek mellett pedig fejben is egyre jobban kezelem, hogy a reggel ötös ébresztő és az átmozgató, egy-másfél órás vakarózások helyett tízszer, de van, hogy tizenötszer kell újra elrajtolnom a rekortánon és konzisztensen megfutnom a 200-400-800 méteres ismétléseket.
A versenyekről röviden
Ezek fényében talán nem meglepő, hogy Gábor nem csak az edzésmunkát, de a versenyzést is más szemszögből közelítette meg. Azt javasolta, hogy engedjem el az idei évre az ultrákat és helyette nézzük meg, mit tudok kihozni magamból, ha rövidebb távokra építkezünk. Dekódolva, az új terv az volt, hogy fussak meg egy gyors tíz kilis versenyt, egy félmaratont és egy maratont, mielőtt még mélyebbre merülnék az ultrafutás sötét és mély bugyraiba.
Az őszi szezon első hónapját magam mögött tudva, ezeket többé kevésbé abszolváltam is.
Generali Night Run 11.2 - 51:09
Az első megmérettetést nagybetűs kudarcként könyveltem el. Bár a Nájt Ran nem kifejezetten egy gyors pálya a Várba vezető kaptatóval és a késő esti rajttal, úgy voltam vele, megnézem mit tudok kihozni belőle. Nem túlzok, ha azt mondom, az elmúlt szűk két évemben, mióta intenzíven futok, nem volt még, hogy ilyen vacak mentális és lelki állapotban álltam rajthoz. Vannak futók, akik teljesen ki tudnak kapcsolni és megfeledkeznek a civil életükről, ha rajthoz állnak. Én sajnos még nem sajátítottam el ezt a készséget. Így azon a - kicsit több, mint - 10 kilin sok mindenre fókuszáltam, csak a futásra nem. A végeredmény nem lett rossz. De ennél sokkal jobbat akartam futni. Nem hittem, hogy lehetséges, de még rosszabb állapotban hagytam el a pályát, mint ahogy ráléptem. Megzuhant az önbizalmam, a magamba és a felkészülésembe vetett hitem.
És mivel egy hetem volt csupán a következő megmérettetésig, megkértem Gábort, hogy üljünk le és beszéljük át, miért borult ki a bili. A verseny másnapján, vasárnap lejegyzeteltem az összes észrevételemet, érzésemet, gondolatomat. Milyen fizikai nehézségekkel szembesültem, mik voltak az általam nem befolyásolható (de talán valamennyire kezelhető) nehezítő tényezők, legfőképp pedig, mi zökkentett ki annyira lelkileg és mentálisan, hogy az utolsó két kilométert aligha tudtam gyorsabb iramban megfutni, mint a nyár közepén teljesített fél ironman-em utolsó két kilométerét.
Sokaknál látom mostanában, hogy mesterséges intelligencia által készített edzésterv alapján futnak. Olyanról is hallottam, hogy noha valaki edzővel fut, a kommunikáció kimerül a heti számok TrainingPeaks-be történő feltöltésében és a következő héten erre érkező pár mondatos visszajelzésben.
Én olyan futó (és igazából olyan ember is) vagyok, akinek fontosak a visszajelzések. Aki szereti megérteni, kielemezni a dolgokat. Ezek mellett pedig szükségem van arra is, hogy azt érezzem, az edzőm amellett, hogy megírja a heti számokat, meglát, meghall, megért és ha krokodil könnyekkel fejezek be egy versenyt, megáll (vagy esetemben leül velem az öltöző mellett a földre) és türelmesen figyel, amíg felolvasom a füzetembe félig magyarul, félig angolul és majdnem teljesen olvashatatlanul leírt jegyzeteimet.
Szerencsés vagyok, hogy Gábor olyan edző (és igazából olyan ember is), aki ebben is partnerként működött. Persze mindezt azután, hogy levezényelt egy combos, másfél órás edzést és letörölte a vért a szája széléről. (Nem).
Egy szó mint száz, a Nájt Ránt megrágtam, megemésztettem, a hátralévő pár napot pedig igyekeztem a sebek nyalogatása helyett arra felhasználni, hogy ne csak fizikailag, de lelkileg és mentálisan is félmaraton-kompatibilis állapotba hozzam magam.
Fotó: Generali Night Run
Wizz Air Félmaraton 21.1 - 01:37:12
Anno nyolc éve itt futottam az első félmaratonomat. Idén pedig másodjára indultam WIZZ alkalmazottként. Tavaly az első öt kilométert csúnyán elfutottam, majd a túlélésre fókuszálva végigvergődtem a hidakkal, itt-ott emelkedőkkel tarkított pályán. Tudtam, hogy ennél idén okosabbnak kell lennem. Az okosan futás pedig - aki ismer, tudja hogy - nem igazán jellemző rám.
A Generalin tapasztaltakból kiindulva tele volt a gatya. Fizikálisan egyben voltam, jó formában éreztem magam, de nagyon sok volt bennem a kétely. Nem teljesen bíztam magamban, nem teljesen hittem el, hogy képes leszek másfél órán át egyenletesen megfutni egy számomra igencsak gyors és igencsak kényelmetlen iramot. Majd egy poénnak szánt megjegyzés végül azt eredményezte, hogy lett egy privát iramfutóm (köszi Benji itt is). Így nekem “csak” annyi dolgom volt, hogy őt kövessem és tartsam az általa diktált, előre leegyeztetett sebességet. A tervet majdnem teljesen sikerült is kivitelezni. A megálmodott célidőm 1 óra 35 perc volt (amihez 4 perc 30 másodperces kilométerek kellettek). Végül 1 óra 37 perc alatt értem célba (ami átlagosan 4 perc 35 másodperces kilométereket jelentett).
Úgy érzem, fél év gepárdkodás kellett, hogy megértsem, mennyire keményen meg kell izzadni minden egyes lefaragott másodpercért. Noha a kitűzött célt nem sikerült teljes egészében megvalósítani, örültem, hogy bő két percet javítottam a PB-men. Legfőképp pedig, végre olyan mentalitással álltam rajthoz, amilyennel a (szerintem) sikeres futók szoktak.
Sokaknak mondtam, számomra ez nem egy félmaraton volt, hanem huszonegyszer egy kilométer, meg egy kis bónusz. Ahelyett, hogy végig matekoztam volna, számolva a még előttem lévő távolságot, vagy a mögöttem lévő másodperceket, arra fókuszáltam, hogy az aktuális kilométert a kitűzött tempóban teljesítsem. Volt persze, ami kizökkentett. A kellemetlen emelkedők. A hidak. A pálya számozása, ami jó pár méterrel eltért az órám szerint mért távolságtól. A szűnni nem akaró fájdalom, ami minden egyes térdfelhúzásnál jelentkezett.
Ezekkel a Night Run-on is találkoztam. Ott hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés. Felzabált az emelkedő. A tervezettnél hosszabb pálya. A fájdalom. Könyörögtem magamban, hogy mihamarabb érjek fel a Várba, hogy legyen vége a sohavégetnemérős futásnak, hogy szűnjön meg a nem kívánt fájdalom. A WIZZ félmaratonon viszont úgy álltam rajthoz, hogy megbeszéltem magammal, ha elkezdenék hisztikézni a fentiek valamelyike miatt, az önsajnáltatás és a mihamarabbi befejezés helyett kérjek még többet ebből a szenvedésből. A legsötétebb perceimben azt ismételgettem “Wish it was longer. Wish it was steeper. Wish it was more painful.” Ami magyarul nagyjából annyit tesz “legyen hosszabb, legyen meredekebb, legyen fájdalmasabb.” Minden erőmmel azon voltam, hogy elhitessem magammal, lehetne ennél még rosszabb is. De mindezek ellenére is meg fogom tudni futni a kitűzött iramot. Egészen addig, amíg arra eszméltem, hogy elfogytak a hidak, elfogytak a kilométerek és elfogyott a fájdalom is.
Fotó: Wizz Air Budapest Félmaraton
Runway Run 9.7 - 45:12
A WIZZ halfot követő pár nap könnyed mocorgás után újra a pályán résztávoztam a többiekkel. Két héttel később pedig ismét lehetőséget kaptam, hogy rajthoz álljak. Egy céges szponzoráció keretein belül kaptam rajtszámot a 13. Runway Runra, ami a budapesti repülőtér kifutópályáján került megrendezésre. Az előző évek résztvevőitől hallottam, hogy a pálya nincs rendesen hitelesítve és pár száz méterrel rövidebb. És mivel egy reptérről beszélünk, árnyékkal se találkozni, ami a 30 fokos hőségben nem igazán volt ideális. De edzőversenynek és bulifutásnak így is remek volt ez az alkalom. Ráadásként pedig egy második helyet is sikerült megszereznem.
Fotó: BUD Airport
A nem túl szerencsés ideális körülményekre visszatérve viszont, okkal merülhet fel benned a kérdés, kedves olvasó, hogy akkor mégis mi a fenének álltam rajthoz, ha tudtam, hogy itt sincs sok esélyem megfutni életem legjobb 10 kilométerét. Röviden és egyszerűen: mert imádok hülye játékokat játszani.
Én nem csak azért versenyzek, hogy nyerjek. Hanem azért, mert szeretek versenyezni. És még jobban szeretek egy versenyre felkészülni. Szeretek szombat este 9-kor lefeküdni és vasárnap reggel 5-kor felkelni. Szeretem felvenni az előző este kikészített ruhámat, majd elfogyasztani a szintén előző este előkészített zabkásámat. Szeretem felvenni a kedvenc ékszereimet és lengén összefonni három hajtincset, ami megakadályozza, hogy az egyébként kiengedett hajam az arcomban landoljon futás közben. Szeretek futni. Egyre jobban szeretek gyorsan futni. És még jobban szeretek gyorsan futni az edzéseken, hogy még gyorsabban futhassak a versenyeimen. (Bár ez utóbbi lehet nem annyira egyértelmű, miközben a rekortán szélén zihálok, látszólag az életemért küzdve.)
Megszállottságnak hangzik az egész. Talán az is. De én szeretem ezt így, megszállottan csinálni.
Ezt persze sokan nem értik. Sokakban kérdéseket vet fel, hogy miért alvással töltöm a szombat estéimet és futással a vasárnap reggeleimet. Hogy miért van rajtam öt gyűrű futás közben és hogy a fenébe nem zavar a vállalhatatlan mennyiségű göndör haj, ami polipként tapad a nyakamra 30 fokban.
Megszállottságnak hangzik az egész. Sokszorosan átgondolva, nem csak talán, hanem biztosan, az is. De én szeretem ezt így, megszállottan csinálni.
És izgalommal fűszerezett megszállottsággal edzek továbbra is, mert az idei szezonom fő versenye még hátravan.