Ötödik hely, első terep lecke, utolsó ultra - Szentendre Trail az UTH-n

Pünkösd vasárnapján az Ultra Trail Hungary Szentendre Trail versenyén álltam rajthoz, ahol 54 kilométer és 1800 méter szintemelkedés várt. Az volt életem első terep ultrája. És egyben az idei évem utolsó ultrája is.

Először csalódott voltam.

Csalódott voltam, mert bő húsz perccel gyorsabb célba érkezést terveztem. Ez akár a dobogó (legalább) harmadik fokára is elég lett volna. Ezt a célomat, bár egy felületen sem hangoztattam, nagyon szerettem volna elérni. Ezért így, egy nappal a versenyt követően is nehezen szabadulok a belső hangtól, ami azt mondja “jobban oda kellett volna tenni magad”.

Mindezek ellenére, hálás vagyok.

Hálás vagyok, hogy az első terep ultrámon nem a vakmerőséget, hanem a tudatosságot választottam. A hőség, a technikás talaj és minden nehezítő körülmény ellenére is sikerült épségben, sérülésmentesen célba érnem. Ezt sajnos nem minden futó- és csapattársam mondhatta el magáról.

Jó lenne magvas gondolatokkal megfűszerezett beszámolót írni. De őszintén, a verseny jelentős része szürke köd az emlékezetemben. Nem adtam magamnak sok időt a bámészkodásra, piknikezésre. Túlságosan lekötött a haladásra, talponmaradásra való összpontosítás. Persze egy esést és egy letérést így is sikerült kivitelezni. Az viszont, hogy az első tíz kilométer utáni frissítő ponton még csak a 15. helyen álltam, majd a hátralévő, több, mint 40 kilométeren az 5. helyre sikerült felkapaszkodnom - szó szerint, mivel a legtöbb futót a táv végi két meredek mászás alatt előztem be - kellő büszkeséggel tölt el. Úgy tűnik a mantrám “a verseny első felében ne legyél idióta, a második felében ne legyél picsa” bevált.

Ami biztos, ez az 54 kilométer is ráerősített arra, amit már eddig is tudtam a terepfutásról. Ez egy olyan szörnyeteg, amit nem lehet az aszfaltos, körözős ultrák során alkalmazott eszközökkel megszelidíteni. Sokat kell még dolgoznom, hogy ezen a terepen is (haha) elérjem azokat az eredményeket, amiket igazán szeretnék. Jó hír, hogy időm az van.  A kemény munkától pedig továbbra sem fázok. Az erdőt, a csendet és a hegyeket pedig egyre jobban szeretem. És egyre jobban kívánom.

És mivel ez a történet sem csak rólam szólt, ismét hatalmas köszönet jár:

• a barátaimnak akik végig követték ezt az állatságomat is, sms-ben és a pálya szélén is szurkoltak és óránként update-eltek, hány perc lemaradással és éppen hányadik helyen állok;
• Gábornak, az (új) edzőmnek, aki április közepe óta úgy dolgoztat, ahogy kérem: sajnálat nélkül.
• Esztinek, a csapattársamnak és egyben frissítőmnek, aki egy szerencsétlen baleset következtében nem tudta velünk befejezni a távot;
• az önkénteseknek, akik akkor is kedvesen nyújtották a kólát, amikor én már nagyon nem kedvesen kértem tőlük, majd a célban hatalmas öleléssel vártak,
• és végül a random futó társamnak, akit kétszer előztem meg a Tüskékre kaptatás közben (bocsi), majd ő kétszer előzött vissza a legmeredekebb lejtőkön (🖕) és akit valószínűleg a kellőnél agresszívabban asszertívabban kértem meg, hogy nyulazzon nekem egy közel 5:00perc/km-es tempót az utolsó 5 kilométerre. Igazán különleges volt így megosztani a célbaérkezésünk pillanatát.

A 2025-ös év számomra eddig telis-tele volt magasságokkal és mélységekkel. Mind fizikálisan, mentálisan, lelkileg. Sportolóként többet tanultam magamról, a korlátaimról és a futásról, mint azt korábban képzeltem volna.

Most pedig, végre őszintén ki merem mondani: itt az ideje búcsút intsek az ultrafutásnak. Legalábbis egy kis időre.

Képek: Ultra Trail Hungary