Július utolsó hétvégéjén teljesítettem életem első fél IronMan-jét, egy középtávú triatlont, amely 1,9 km úszásból, 90 km kerékpározásból és 21,1 km futásból áll. Akit érdekel a sikerhez vezető tökéletes recept, annak azt mondanám: ne úgy készüljön fel, ahogy én készültem.
Még év elején neveztem. Megálmodtam, hogy a heti futásokat kiegészítem egy hétvégi úszással és előtte egy hosszabb tekeréssel. Gondoltam, a szoki heti öt futás és egy úszás mellé beiktatni egy bringázást igazán nem nagy dolog. Plot twist: de, az.
Áprilisban edzőt és csapatot váltottam. A hétvégi futások megduplázódtak, és egyre nehezebben tudtam beilleszteni a hétvégi tekeréseket. Idő, erő és kedv hiányában májustól kb. teljesen elhanyagoltam a felkészülésnek ezt a részét. És hogy véletlenül se könnyítsem meg a dolgom, a verseny előtti hétvégén felmentem a Tátrába terepfutni. Már ha egy 6 órás, 17 kilométeres, 1700 méter szintemelkedést tartalmazó túrát lehet futásnak csúfolni.
A felkészülést inkább nevezném kreatív káosznak, mint tudatos tervezésnek. A tátrai móka előtti héten dobtam be az edzőmnek, hogy amúgy van egy nevezésem és indulnék, ami lehet (erősen valószínű), hogy nem jó ötlet. De úgy voltam vele, ha a hegyekben nem teszem teljesen totálba magam, nekimegyek. A terepezés természetesen megtette a hatását. Lelkileg feltöltött a csend, a nyugalom és a hegyek látványa. De a testem nem kifejezetten örült a plusz terhelésnek. Szóval a rajt előtti héten igencsak tele volt a gatya.
A szükséges felszerelés beszerzése is az utolsó pillanatokra maradt. Olyannyira, hogy egy valamirevaló országúti bringát bő két héttel a verseny előtt vettem egy csapattársamtól (köszi, Peti). Trisuitot pedig konkrétan az utolsó előtti pillanatban, két nappal a rajt előtt vásároltam a város kb. egyetlen üzletében, ahol pont kapható volt még egy M-es méretű darab. Aki ismer, tudja, hogy az utolsó pillanatok embere vagyok. Nálam jobb a később, mint a soha.
Tudtam, hogy ez a buli most nem a legjobb ötlet. De úgy voltam vele, ha már beneveztem, elmegyek, megnézem, kipróbálom magam, szórakozok egy jót. Életem első triatlonján sok vesztenivalóm nem volt.
A versenyt magát nem részletezném túlságosan. Nagyjából az történt, amire számítottam. Az úszás során ismét megbizonyosodtam róla, hogy a nyílt víz igencsak különbözik az optimalizált medencés környezettől. Nagy meglepetésemre az első etapot így is egészen vállalható állapotban és idővel sikerült abszolválni, a tavat első nőként elhagyva.
A bringázás jól kezdődött, majd a meleg, a szembeszél, a felszerelés, de leginkább a felkészülés hiánya igencsak megettek a táv második felére. A mezőny jelentős hányada nagy hátrányban hagyott el, ami erősen demotivált. A végén már csak a túlélésre fókuszáltam és arra, hogy a futáson visszahozom a lemaradásomból, amit tudok.
Végül a futást sikerült stabilan lehozni. Az utolsó pár kilométert megnyomva, a harmadik helyezett csajszit a vége előtt 1500 méterrel megelőzve, üresen, de boldogan léptem át a kapun.
A hivatalos időm 5 óra 58 perc lett. Ezzel az elképzelésem – hogy hat óra alatt beérjek – sikerült megvalósítani. Örültem a meglepetés dobogónak, és annak, hogy a verseny végén azzal a flow-érzéssel értem célba, amit a mostani futásaim során igencsak ritkán tapasztaltam.
Jó hír volt, hogy izomzatilag a testem sem volt teljesen romokban. De már késő délután/este is éreztem, hogy a gyomromról ez sajnos nem mondható el. Tavaly az UTT után éreztem hasonlót. Akkor olyannyira totálba tett a meleg és az energiagélek kombója, hogy két napig kb. semmit nem tudtam enni. Ha mégis megpróbálkoztam a táplálkozással, a testem éjszaka közepi gyomorgörcsökkel bosszulta meg magát, ami az alvásomat úgy, ahogy volt, hazaküldte. Ott és akkor egy hét kellett, hogy rendbe jöjjek. Ez sajnos most is megismétlődött. Alvás és evés hiányában pedig mindent kívánt a testem, csak azt nem, hogy vállalható edzéseket végezzek. Pedig a pár napos pihenő után ez lett volna a helyénvaló.
A hétvégét tehát röviden összegezve: teljesítettem egy fél IronMant, produkáltam egy közepesen vállalható időt, és felkapaszkodtam a dobogó alsó fokára. Végül, de nem utolsó sorban, szétcsaptam magam olyannyira, hogy (legalább) egy hétre teljesen ellehetetlenítettem a minőségi edzésmunka végzését.
Ez utóbbi miatt pedig erős bűntudatom volt. Mert ez a triatlon csak egy fun run volt, amit puszta kíváncsiságból teljesítettem. Amire nem készültem tudatosan. Ami miatt nem hoztam áldozatokat. Amivel különösebb célom sem volt.
Örültem, hogy összejött a sub6, a dobogó, hogy megvolt az eufória és a gyorsítás az utolsó két kilin. De közben tisztában vagyok azzal is, hogy se a sub6 féltáv, se a dobogó, se a pár perces eufória, de végképp az a két darab, öt perces kilométer kilométer sem tettek jobb futóvá. Márpedig nekem elsősorban ez a célom. Hogy jobb futó legyek.
Ezért váltottam edzőt. Csapatot. Ezért senyvedek fogamat összeszorítva a rekortánon. Ezért számolgatom a métereket, másodperceket, miközben azon morfondírozok, vajon meg bírom-e futni javulóra az ismétléseket, mielőtt felrobbanna a pulzusom, teljesen besavasodna az izomzatom és beájulnék a pálya szélére.
Soha nem tudtam pályaatlétaként vizionálni magam. Olyan futónként, aki rekortánon rója a köröket. Matekozik. Szigorúan ragaszkodik a szabályokhoz. Aki ismer, az tudja, hogy gigantikus káosz kapitány tudok lenni. Olyan, aki menet közben sokszor újratervez és hajlamos a szükséges felszerelés beszerzését az utolsó pillanatokra hagyni. Nehezen mondok nemet, ha meghívnak egy tátrai terepfutós kalandra. És még nehezebben mondok le egy fun run triatlonról. Mert valljuk be, ez jobban lázba hoz, mint egy 8x1000 vagy egy 3x4x400 méteres pályaedzés. Még úgyis, hogy amúgy tudom, ez utóbbi nem csak sokkal hasznosabb, de sokkal kevésbé amortizálja le a testem.
Mikor megemlítem, hogy ultrázok, a legtöbbeknek az az első kérdése “Hogy bírod fejben? Biztos hatalmas mentális erő kell ahhoz, hogy órákon át, egyedül, megállás nélkül menetelj az ismeretlenbe.” Nos, az elmúlt pár hónapok tapasztalata alapján azt mondanám, még nagyobb önfegyelemre és eltökéltségre van szükség ahhoz, hogy minden kedden és csütörtökön odaálljak a rekortánra és lefussam a 8x1000 vagy 3x4x400 méteres pályaedzéseket. Pláne úgy, hogy továbbra is a sereghajtók táborát erősítem. Nem egyszerű dolog ez. Lemondani arról, amit szívből élvezel, helyette azt csinálni, amire szükséged van, ahhoz, hogy elérd, amit igazán szeretnél.
Viszont így, jó pár közepesen nehéz ultra, még több közepesen vállalható időeredmény és néhány dobogó alsó fokára való felállás után talán mostanra elkezdtem megérteni és elfogadni:
a fő célomat, azt hogy jobb futó legyek, nem az impulzív kalandokkal fogom elérni. Itt az ideje, hogy megtaláljam magamban a szükséges mennyiségű önfegyelmet és eltökéltséget. Hogy nemet mondjak az impulzív kalandokra és a fun run versenyekre. Hogy tudatosan tervezzek. Hogy minden szükséges felszerelést időben beszerezzek. Legfőképp pedig, hogy végre ne csak testben, de lélekben is megérkezzek a rekortánra.
Ha ez sikerül, talán végre elérem a fő célomat és valóban jó futó leszek.
Képek: VIRA és GO Sportegyesület