Ma egy hete, hogy teljesítettem a 39. Velence Maratont, ahol közel fél órát faragtam le az eddigi egyéni rekordomból. 3 óra 21 perces idővel, végre elégedetten és boldogan értem célba. Nem túlzok, ha azt mondom, eddigi futókarrierem egyik legjobban kivitelezett versenye volt. Pedig a felkészülés alapján sok mindenre számítottam, csak erre nem.
Teaser: végre készült pár vagány fotó is rólam, a galériát a bejegyzés alján megtalálod.
Az előző bejegyzésemben írtam már arról, hogy az őszi szezonom eddig nem alakult túl fényesen. Szeptemberben nem igazán sikerült hoznom a megálmodott eredményeket. A versenyeken nem igazán sikerült megélni se a futásokat, se a célbaéréseket. A közös edzések jelentős részén is a túlélésre játszottam. A szombati tempó futások majd a vasárnapi hosszúk is sokszor szenvedésbe fulladtak. Majd szeptember végén sikerült benyelnem egy cefet vírust is. A másfél hetes lábadozás után igencsak nyúzottan tértem vissza a pályára. Ezek fényében, nehezen tudtam elképzelni, hogy fogok így a hónap végén maratont futni.
De nem adtam fel. Igyekeztem félretenni a kételyeket és követni az instrukciókat. Futottam a kiírt számok szerint. Beiktattam az erősítő edzéseket. Hengereztem és nyújtottam, mintha nem lenne holnap. Tettem a dolgom és bizakodtam, hogy végre megtérül a befektetett munka.
T-5
Aztán kerek öt nappal a verseny előtt, az utolsó résztávos edzésen sikerült elkövetnem egy igencsak kellemetlen mutatványt: elestem bemelegítés közben a betonon. A csapattársaim, egyből felsegítettek a földről. Miután visszaszereztem a lélekjelenlétem, konstatáltam, hogy amúgy jól vagyok, ez nálam csak egy szoki kedd esti produkció. Szóval nevettem egyet és futottam tovább. Egészen addig, amíg nem tudtam fájdalom nélkül tovább futni.
Valószínű kellett a testemnek bő húsz perc, hogy feldolgozza a történteket és megengedje, hogy érezzem, valami nem okés a bal térdemmel. Talán a nyolcadik 200 méteres ismétlésnél tartottam, mikor a kellemetlen feszület fájdalommá nőtte ki magát. Ekkor úgy döntöttem, nekem mára a résztávozás ennyi volt.
Követem egy ideje Philly Bowdent Youtube-on. Augusztusban egy tíz hetes tréningblokk első hetében esett el - hozzám hasonlóan betonon - és zúzta szét a térdét. Egy hét pihenő után folytatta az edzéseket. Majd pár héttel később, egy héttel a Chicago Marathon előtt - ahol olimpiai kvalifikációs időt tervezett futni - erős fájdalmat tapasztalt. Végül törést diagnosztizáltak nála és ugyanezzel a lendülettel eltiltották a futástól.
Miközben a pálya szélén rágtam a körmöm, várva az edzői útmutatásra, lepergett pár ilyen forgatókönyv a fejemben.
Mivan, ha most dobtam kukába az elmúlt négy hónap melóját?
Ha most fosztottam meg magamat idei szezon utolsó és legjobban várt versenyétől?
Ha most indítottam el egy sohavégetnemérős sérülés cunamit?
Szerencsémre, a levezetést tudtam abszolválni. Ebből arra következtettünk, hogy nagy tragédia nem történt. De a kékre zúzott térdkalácsom és a térdem külső ívén érzett fájdalom nem volt túl bíztató. Futás után lenyújtottam. A vádlim és a combom is lehengereztem. Gábor is ráment. Az IT-met elég feszesnek találta, ahol tudta, lazította, ami az addigi 5/6-os fájdalmat pillanatok alatt 9/10-re emelte.
Nem irigylem ilyenkor a masszőröket. Nem szeretném tudni, milyen érzések mozognak bennük, mikor tisztában vannak azzal, hogy egy-egy kezeléssel komoly fájdalmat fognak okozni. Aztán miután ezt tudatosították, nyelnek egyet és elkezdik megdolgozni az érintett területet, reménykedve, hogy segítenek. Reménykedtem én is, hogy a “csodás” gepárd kínzókamra ezúttal is meghozza a hatását és másnapra kipihenem a történteket. De sajnos a térdem állapota másnapra tovább romlott.
T-4
Szerda reggel erős fájdalomra ébredtem. Még erősebb fájdalommal sikerült kikelnem az ágyból. A testem irodába történő elvonszolását inkább nem is részletezném. Tekintve, hogy csupán négy napom volt a maratonig, igencsak tele volt a gatya. Ezek fényében pedig meghoztam eddigi sportolói pályafutásom talán első felelősségteljes döntését: elmentem orvoshoz.
T-3
Aki ismer, tudja, túlságosan hippi vagyok a gyógyszerszedéshez, orvoshoz rohangáláshoz. Mégis, vannak szituációk, amikor úgy érzem, mindkettő indokolt. Ezért elmentem a Semmelweis Klinikára. Pár óra várakozás, egy röntgen és egy ultrahang után megerősítették, a kedd esti edzői sejtést: az IT-szalagomat kicsit meghúztam, a térdem kicsit megzúztam. Az esés során sérült terület vizes és gyulladt. De ezeken kívül nincs semmi komoly. Az orvos gyulladáscsökkentőt írt fel, azt tanácsolta, polcoljam a lábam, jegeljem a térdem, pihenjek pár napot, és semmiképp se fussak. Aztán, ha jó irányba halad a rehab vonat, szombaton megpróbálhatok egy nagyon rövid, nagyon könnyű átmozgatót. A végső és egyben kedvenc instrukcióm pedig: ha ezt a kocogást tudom fájdalom nélkül abszolválni, indulhatok a Velence Maratonon.
Nem híreszteltem az esést. Nem írtam, nem posztoltam róla közösségi médiában. A csapattársaim és az edzőm nyilván látták, hogy mi történt. A munkatársaim is képben voltak, tekintve, hogy térdszorítóval mentem be az irodába. Rajtuk kívül, a legközelebbi és/vagy szintén futó barátaimmal osztottam meg a történteket, illetve a családommal, tekintve, hogy a hosszúhétvégi látogatást az orvosnál várakozásra cseréltem. A kéretlen tanácsok, megjegyzések így is tömegesen záporoztak: “megint felelőtlen voltam, így semmiképp sem kéne versenyeznem, ha ráfutok, csak megkockáztatok egy komolyabb sérülést, ez biztosan egy jel, itt az ideje átgondolnom végre, hogy megéri-e ez az egész, mielőtt teljesen tönkreteszem magam.”
Nem híreszteltem az esést. Nem volt szükségem a negatív hangokra. Helyretettem önmagamban a helyzetet. Megbékéltem minden lehetséges forgatókönyvvel:
- ha fáj, nem futok;
- ha nem fáj, futok;
- ha futás közben beüt a krach, kezelem vagy kiszállok.
De legbelül csak egy dologra fókoszulátam: arra, hogy minél hamarabb helyrejöjjek és magabiztosan rajthoz tudjak állni.
T-2
Csütörtökre és péntekre lemondtam minden programot. Egész nap otthon áporodtam a kanapén, egy csomag fagyasztott áfonyával a térdemen. Nem így képzeltem el a taperinget, de most erre volt szükségem. Majd szombat reggel az első géppel repültünk Velencébe, ahol, mint kiderült, megérte a kényszerpihenő.
T-1
A nagyon rövid, nagyon könnyű átmozgatót sikerült fájdalom nélkül, minimális kellemetlenséggel abszolválni. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel: a műsor folytatódik. Ezt követően egy nagy ebéd, egy kis városnézés és egy még kisebb céges vacsora után nyugodtan feküdtem le aludni.
T-0
Vasárnap reggel egy shuttle busszal szállítottak ki minket Velencéből egy Stra nevű kis faluba, a maraton rajtjához. A szervezés kissé kaotikusra sikerült. Először fél órát kellett várakoztunk kávére, mert csupán egy kártyás terminál működött. Ezt követte egy újabb fél órás várakozás, a táskáink leadására, amiket teherautók szállítottak vissza Velencébe. (Tudom, first world problems.) A rajtvonal mögé elég korán, 25 perccel a rajt előtt kellett beállnunk, ami mosdózás szempontjából nekem rémálom volt. Mégis, örültem, hogy ott vagyok. Hogy futhatok. Hogy egy ennyire káoszos felkészülés után mégsem kerül kukába az elmúlt hónapokban elvégzett munka.
Elrajtoltunk. Az első pár kilométeren tudatosan visszafogtam magam. Vártam már, hogy végre ismét egy olyan versenyen futhassak, ahol nem kell padlógázzal kezdeni, hanem okosan, megfontoltan, fokozatosan kell rákapcsolni.
A stratégiám egyszerű volt: az első félmaratont tudtam, hogy képes leszek megfutni a tervezett iramban. Ezt idén már többször sikeresen abszolváltam. Így ahelyett, hogy végigmatekozom az első bő másfél órát, úgy döntöttem, leveszem ezt a terhet a vállamról és megpróbálom élvezni, hogy amúgy Olaszországban vagyok. Az útvonal egy kis folyó mellett kanyargott, amit narancs- és gránátalma fák szegélyeztek. Apróbb falvakon futottunk át, ahol a helyiek lelkesen szurkoltak. Kellemes őszi nap volt. Csodás napsütés. Tökéletes futóidő.
Az első félmaratont stabilan, a tervek szerint hoztam le. A táv második feléhez érve viszont már kevésbé voltam magabiztos. Nem teljesen hittem el, hogy még egyszer ugyanennyit le tudok futni négynegyvetötben. Ezért pontosan ugyanazt csináltam, amit szeptemberben a Budapest Félmaratonon: a még hátralévő huszonegy kilométeres távot egy kilométeres szakaszokra bontottam. Folyamatosan figyeltem az órámat, az iramomat, a pulzusomat. Igyekeztem a tömegben olyan futókat keresni, akik velem egy tempót futottak. Felvettem a ritmusukat, haladtam velük, majd lassan, de magabiztosan megelőztem őket.
A táv első fele a szórakozásról szólt. A második fele pedig a munkáról. Őszintén, magam is meglepődtem, mennyire jól szórakoztam “meló” közben is. Persze, fáradtam és egyre jobban kellett koncentrálnom a kitűzött iram megtartásához. De továbbra sem éreztem azt, hogy max fordulatszámon haladnék, felrobbanó pulzussal, magamból az utolsó csepp erőmet is kipréselve, a haladással küszködve.
A harminckettedik kilométernél értünk fel a Ponte della Libertá hídhoz, ami összeköti Velencét a szárazfölddel. A pálya eddig szinte teljesen sík volt. Itt először kellett megfutnunk egy hosszabb, pár száz méteres kaptatót, majd megtennünk közel négy kilométert a hídon a szigetig. Itt véreztek el a legtöbben. Ennek lehetett az oka a kaptató. Vagy a szél. Vagy a monoton híd, amin nem voltak szurkolók. Ahogy körbenéztem, egyre több embert láttam, aki meg-megáll, belesétál, a végtagjait nyújtja, akárhogy is, de szenved. Iramfutót is egyre nehezebb volt magam mellé találni. Akikkel eddig jöttem együtt, lemaradtak, akik előttem voltak, fokozatosan lassultak. Kapaszkodó hiányában, számomra is küzdelmesebbé vált a haladás.
Az ezer méteres szakaszok egyre hosszabbnak érződtek. A lépések pedig egyre nehezebbé váltak. Viszont, volt még hátra szűk tíz kilométer, amit jól meg kellett futnom. Ahhoz, hogy ezt teljesíteni tudjam, galádul becsaptam magamat, még kisebb résztávokra bontottam a hátralévő tízszer egy kilométeremet. Valahányszor ránéztem az órámra, tudatosítottam magamban, hogy az adott kilométerből már csak 800, 400, 200 méter van hátra. Ezeket az elmúlt négy hónapban kismillió alkalommal futottam meg edzésen, sokkal gyorsabb iramban, sokkal rosszabb körülmények között. Ha ott sikerült, akkor itt is sikerülni fog.
Bő fél óra futás várt még ránk, mikor lejöttünk a hídról és átértünk a szigetre. Aki nem volt még Velencében, annak érdemes tudnia a városról, hogy konkrétan a vízre épült. A látvány gyönyörű volt. Ellenben a sok kis csatorna és az ezek felett átívelő tizennégy híd igencsak kizökkentett a futásból. Ezt tovább tetézte az aznapi dagály, ami azt eredeményezte, hogy nem csak a parton, de a Szent Márk téren is bokáig érő pocsolyákban gázolva futottunk. Ezen a ponton már hangos kiáltással jeleztem magamnak, hogy már csak 800, 400, 200 méter van hátra, elkerülve a lassulást. Az előttem toporzékolva futóknak pedig még hangosabb (de azért remélem udvarias) kiáltással jeleztem, hogy “oi bro, coming from the left, get outta the way”.
Az akadálypálya következtében az utolsó két-három kilométert úgy érzem, nem sikerült teljesen kifutni és bő fél percet a pályán hagytam. De ezt leszámítva, végig stabilan, erősen, magabiztosan haladva, három óra huszonegy perc alatt értem célba. Ami huszonhat perccel gyorsabb, mint a két évvel ezelőtti Budapest Maratonom végeredménye.
A három harmincat tudtam, hogy képes vagyok teljesíteni. Három huszonöt alá nagyon szerettem volna befutni. Ha pedig minden jól sikerült, a három huszas/három huszonegyes végeredményt is elképzelhetőnek tartottam. Végül, minden nehezítő körülmény, esés és térdpara ellenére is sikerült az optimális opciót megvalósítani. Mindezt pedig úgy, úgy elejétől a végéig, baromira élveztem és szerettem a futást. Ilyet pedig baromi régen éreztem.
A futás mellett a frissítés is remekül ment. Öt kilométerenként voltak frissítőállomások. Nem sajnáltam azt a pár másodpercet: mindegyiknél lassítottam és megittam bő két-három deci vizet és egy deci izót. A folyadékbevitelt kicsit talán túl is toltam. Húsz kilométer környékén be kellett iktatnom egy gyors mosdószünetet. Ez végül annyira gyors lett, hogy az aktuális kilométert így is sikerült 5:05-re megfutni.
Ami meglepett, az a “felszolgálás” volt. A vizet papír pohárkák helyett fél literes műanyag palackban kínálták. Praktikus volt, mert az üveget könnyen tudtuk továbbcipelni magunkkal, a benne lévő fél liter pedig az ivásra és saját magunk locsolására, hűtésére is elég volt. Viszont irgalmatlan mennyiségű szemetet termeltünk. Sokan a gélek üres csomagját is eldobták az út mentén. Én igyekeztem ezt magammal cipelni. Bár a három csomag Nduranz zselének sok súlya nem volt. Ezek ismét tökéletesen beváltak. Egy szó, mint száz, a futás és a frissítés is jól ment. Elégedetten és boldogan értem célba.
Aki ismer, tudja, hogy sokat mosolygok futás közben. Most viszont a táv második felén kifejezetten keveset mosolyogtam. Sok fotó készült rólam. De ezek közül egyetlen egy ábrázol mosolyogva. Az, amelyiken épp átlépem a célvonalat.
A maraton óta eltelt egy hét. Egy hete már, hogy nem futottam és ezúttal nem sérülés miatt. A térdem köszöni szépen, jól van. Most tudatosan úgy döntöttem, hogy nem csak a munkából, hanem a futásból is kiveszek egy hét szabit. Hagytam magamnak reggeleket ébresztő nélkül, és bármennyire is szeretek futni, elképesztően jólesett most kicsit másra fókuszálni: pihenni, főzni, barátokkal lenni. Jól tettem, hogy adtam magamnak egy kis levegőt, mielőtt fejest ugrottam volna a jövő évi alapozásba.
Mert a következő időszakban ez vár rám. Az őszi szezon számomra ezennel lezárult. Következik a téli alapozás. És persze a tervezés a következő évre. Ha tippelnem kellene, arra voksolnék, hogy az elkövetkezendő időszakban sok hosszú, senyvedős futás vár rám. Valószínű nem lesz könnyű kimenni a hidegbe, a sötétbe, az áztató esőbe. Este hatkor, egy kilenc órás munkanap után kaptatni huszonöt kilométert a Budaiban. Vagy futni egy zsibbasztó tizenöt kilis tempót a Szigeten. De mostantól, ha elkezdenék picsogni, hogy “nekem ez az iram nem megy”, vagy “elég lesz nekem húsz kili is” tudom majd emlékeztetni magam, hogy “halo, ebben a tempóban futottál már maratont is” vagy “ha jövőre ultrázni akarsz, itt az ideje elkezdeni a komoly edzéseket”.
Ami az ultrázást illeti.
Sokan kérdeztétek, mikor térek vissza. A válasz egyszerű: majd, amikor eljön az ideje. Most kicsit pihenek. Aztán ha kipihentem magam, jöhetnek újra a hét futásos, száz kilométeres hetek, amiknek már a puszta gondolatától is zsibbadok. De valszeg ti is zsibbadni fogtok, amikor megtudjátok, milyen terveket dédelgetek a jövő évemet illetően.
Egy biztos: a műsor nem csupán folytatódik. Most kezdődik igazán.
Utóirat: Közben kaptam mára két óra fokozót. Lapozzátok át a képeket is, én addig megyek futni.
